Mesteremnek

Mesteremnek


Honnét jöttél, miért?
Nem számít már.
Ki küldött el hozzám?
Nem számít már.
Meddig maradsz?
Nem számít már.
Hisz a szívem újra nyitva áll.
Ez számít csupán.
Sorsunk egybe forr, vagy tév utakra vezet talán?
Nem számít már.
Meg akarom élni veled,
Ezt a csodát.
Ez számít ma csupán.

Halk muzsika szól újra füleimben.
Ahogy olvasom szavaidat,
Hallgatom csengő hangodat.
Melyek érzéseidről zenélnek.
Úgy ciripelnek, mit tücsök a nyári mezőn,
Virágok illatától bódulva.
Csak muzsikál, hogy hallja meg a világ,
Létezem, én is élek.
Mi kell még hát?
Mi az mit a szívünk diktál?

Majd megéljük együtt talán,
Ha száz tündér a tornácunkon ugrál.
Ha álmaink valóra válnak,
Ezer egy éjszaka meséit,
Mint gyermekek át is éljük.
De mi már felnőttként, tisztán látjuk,
Azt, mit gyermekként meg álmodtunk.
A sors oly kegyes.
Mert hozzám elvezetett.
Nem kérdezem hát miért?
Hogyan?

Nem akarok, nem várok semmit.
Mint sas ki fészkéből ki szállt,
Szabadon suhanok a szivárványok alatt.
Hasítom az eget, mert szerelmes szívem,
Újra az ég felé reppent fel.
Sors kegyes ahhoz, aki álmodni mer.
Álmait nem adja fel.
Várja, hogy egy álmodozó,
Olyan, mint ő maga,
Egy szép hajnalom vele álmodjon.
Ez az élet, ez a gyerekkor álma.

Boldogság, az hol azt mondják,
Ajtón belépve,
Tágra nyílt szemekkel,
Tárt karokkal,
Mint a sas tágra nyílt szárnyakkal,
Át ölelve társát,
Mely a fészkében vár rá,
Halkan suttogja,
Isten hozott haza.
Álmodozó kedvesem.
Rám találtál eme földi létben.
Életem fénye, egyetlen társa.
Légy mesterem, vezess engem.
Oda hol a szó nem múlandó.
Hol van még hit, őszinte kimondott szó.
Érzés, mely szívből jövő.
Nem csak ármány.

Válj tanárommá ó kegyes sors.
Hegyek ormán, szellők szárnyán.
Vidd hírül a világnak,
Létezem, élek s remélek.
Ki is az én Mesterem?
Majd az élet meg mutatja nékem.
Én addig is álmodom érte.
Tovább élek, remélek.

Szerző:Fehérvári Judit wiccaanya
Budapest  2014.09.19
Artisjus által védve.
Szerzőiszám:141103003T